Az elmúlt 8 hónapban sokat futottam, sokat fejlődtem, sokat alakultam. Utoljára, december elején, ezúttal É. nélkül, a Margitszigeten már 18 km-t futottam, igaz, a vége nagyon nyögve ment, az utolsó két km-en azon imádkoztam, hogy mondja már a fülembe a 18. km-t...
Nem csak a táv nőtt, de az idő is javult (csaknem egy perccel sikerült megjavítani a km-átlagomat), a futással töltött alkalmak száma szépen gyarapodott. Korábban is írtam Nektek, hogy nyáron jött az ötlet: induljunk a jövő tavaszi Vivicittán. Először persze elégedett lettem volna a 7 km-rel, de ahogy egyre jobban ment, nem volt kérdés a 10 km-es táv sem. Mindenszentekre viszont már egyértelművé vált az is, hogy a félmaratonig nem lehet megállás. :)
Éreztem közben azt is, hogy ha már ilyen lendületben vagyok, de ahhoz mégsem eléggé, hogy lazán lefussak 21 km-t, kell még a futás mellé némi erősítés is. Nem vagyok a konditermek rajongója, utálom, ha a kigyúrt palik és a fitneszcicababák azt nézegetik, milyen ruhában vagyok vagy mekkora a hátsóm, de aztán az őszi szünetben lemerészkedtem egy step aerobik órára, félve nagyon, mert a kéz-láb koordinációm pocsék, és rendszerint minden ilyen csoportos koreografált sztoriban én vagyok a legbénább (ez nem túlzás, hanem realitás). Hát bénácska is voltam, de úgy döntöttem, nem adhatom fel az első alkalommal, így folytattam tovább, és láss csodát, egyszer csak már nem én voltam a legbénább (persze most is nagyon kell koncentrálnom, és tévesztek is, de már nem arra megy el minden energiám, hogy arra figyeljek, jobbra vagy balra kell-e épp lépni :p).
Most ott tartok, hogy heti 4 alkalommal futok, 3 alkalommal pedig lejárok ide a két lépcsőházzal arrébb lévő Red Fitneszbe step aerobikra. Egy alkalommal kipróbáltam a spinninget (nem az én világom) és tervezem megnézni a trx-et is. A futás, illetve a sport maga újra az életem aktív részévé vált és ez már nem csak szalmaláng! Kimondottan rosszul esik, ha mozgás nélkül telik el a nap, és hónapok óta nem hagytam ki egy napot sem lustaság vagy fáradtság miatt (programok miatt igen, de belátom, hogy nem lehet mindent az én sportszenvedélyemnek alárendelni). És a mozgás hihetetlen energiákat ad, sokkal kevésbé vagyok fáradékony, nőtt az önbizalmam, a kitartásom és a fegyelmem is. Nincs olyan, hogy lehetetlen! Mellesleg a kezdeti állapothoz képest 4 kilóval mutat kevesebbet a mérleg, és ezt már a környezetem is szóvá tette.
A fitneszórákon heti egyszer csatlakozik hozzám É. és néha összefutok N-nel is a szomszéd lépcsőházból (őt még a kettővel ezelőtti munkahelyem révén ismerem).
Természetesen a legfontosabb az egészség, és ezen belül a térdeim, na meg a kezdődő gerincsérvem óvása. Ennek érdekében igyekszem nem túlzásba vinni a sportot, rendszeresen gerinctornázom, a térdeimre izületvédő vitamint szedek, térdrögzítőt használok és minden edzés előtt perskindollal kenem be őket. Ja, és eljött az a pont is, mikor bemerészkedtem egy Biotech boltba is, kérdezvén, mit ajánlanak futóknak, illetve olyanoknak, akik fogyni már nem annyira, de formálódni, szálkásodni annál inkább szeretnének. Ki vagyok okosítva. L-Carnitine-t szedek és van már speckó italom is a hosszabb távokra. Ezt olyankor kell bevenni, mikor érzi az ember, hogy mindjárt itt a mélypont. Még nem próbáltam, de erősen gyúrok rá a legközelebbi 18. km-nél... :)
Mindez nyilván nem lenne lehetséges, ha nem állna mögöttem egy olyan férj és család, aki ebben támogat, lehetővé teszi azt a napi egy óra (vagyis az előkészületekkel és utómunkálatokkal inkább másfél-két óra) szabadidőt, ami ehhez szükséges. Hála és köszönet nekik érte, szerencsés vagyok, hogy ilyen családom van!!!
Ami ebben a történetben kevésbé jóleső, az a környezetem reakciója, értetelenkedése, hogy mi történt velem, miért van erre szükség, minek megyek minden nap futni vagy órára, egyáltalán, mi a bajom...? Nyilván nehéz ezt elmagyarázni azoknak, akik nem ismernek túl jól. Nem szeretném kiteregetni azokat az egészségügyi problémákat, amelyek elindítottak engem ebbe az irányba, és amelyek jelentősen redukálódtak is az elmúlt hónapok során. Nem szeretném magyarázgatni senkinek, hogy olyan személyiséggel áldott meg a természet, amely fanatizmusra hajlamos, hogy ha rákattanok valamire, azt egyszerűen nem tudom félgőzzel, maximalizmus nélkül csinálni. Maradjunk annyiban, hogy ez az én futóbolondságom a saját bejáratú, 40 előtti, tudatalatti kapuzárási pánikom. Jó lesz így? Ha igen, ha nem, senki véleménye nem érdekel igazán (leszámítva a családomét), azt teszem, ami nekem igenis jól esik, és a jelen élethelyzetemben a legjobb, azaz futok és mozgok tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése