Elkezdtem...

Két hónapja futni kezdtem. Hogy pontos legyek, újrakezdtem, mivel a futás egyszer már aktív része volt az életemnek, történelem előtti időkben, középiskolás koromban, amikor elképesztő fanatizmussal vetettem magam bele a futásba...

Tulajdonképpen nem túlzok, amikor azt állítom, számomra mindig is a futás volt A Sport. Kimondottan ügyetlen voltam a tornaórákon, sem a csapatsportokban, sem a kötélmászásban, sem a tornagyakorlatokban nem jeleskedtem, de még a 60 m futás is gyengén ment. Egyedül a 12 perces futás az, amiből mindig jó jegyet kaptam, mert kezdettől fogva egy valami volt az erősségem: a kitartásom, azaz kitartóan tudtam futni, amíg azt nem mondta a tanár, hogy ok, vége.

Egy vidéki megyeszékhelyen nőttem fel, és úgy kezdődött a futással való szorosabb kapcsolatom, hogy a szüleim 14 éves korom körül elvittek orvoshoz, mivel folyton sápatag voltam, sokszor vérzett az orrom és majd elfújt a szél is, mert vasággyal együtt voltam vagy 50 kiló. Az orvos akkor javasolta, hogy ez a lány kezdjen már el valamit sportolni, legjobb lenne, ha futna. Apukám meg, aki túlsúllyal küzdött, kitalálta, hogy esténként kimegyünk kocsival a város szélére, és ott a határban, ahol senki sem lát minket, majd mi futni kezdünk. Jött velem nagyobbik húgom, N. is, így kezdtünk el hármasban futni.

Akkoriban nem volt ám divat a futás... Emlékszem, ahogy belelendültünk, és a húgom, meg én is naponta kezdtünk futni, és már nem a város határában, hanem ott, a kertváros utcáiban, a szomszédok mennyire meg voltak rökönyödve ezen. Futós ruhákat, cipőt, felszerelést annak idején szintén nem lehetett igazán elérni, legalább is nekünk nem volt, az biztos. Arra emlékszem, hogy volt valami no-name sportcipőm és egy szett melegítőm, amire télen rávettem egy bélelt dzsekit, hozzá sapkát, sálat, kesztyűt, nyáron meg jött a sort és a póló. Utólag azon csodálkozom, hogy nem ment gallyra a térdem a sok aszfaltos futástól a valószínűleg futásra teljesen alkalmatlan cipőmben.

Eleinte az utca aljáig futottam, meg vissza, olyan 1-1,5 km lehetett maximum, aztán már elmerészkedtem messzebbre is, végül kialakítottam egy négyszögletű kört magamnak, amit minden este leróttam. Úgy 4 km lehetett és nagyjából 20-25 perc alatt futottam le. A minden estét tessék szó szerint érteni, Szenteste és Szilveszter kivételével valóban minden este elmentem futni, ha fújt, ha esett, ha térdig ért a hó, ha nyári kánikula tombolt. Mindezt 4 éven át! Nem is voltak aztán egészségügyi gondjaim, maximum egy-egy könnyű nátha, de még ilyenre sem igazán emlékszem. 55-56 kiló voltam, hozzá 172 centi, kirobbanó formában, izmosan (nyári hónapokban a futás mellett rendszereresen bringáztam, kitekertem egy közeli faluba és vissza).

Imádtam a futást. Miközben sokak szerint a futás unalmas, én pont hogy izgalmasnak találtam. Ahogy az ember fut, ahogy körülötte változik a táj, egy-egy ember szembe jön (és ha helyes és fiú, akkor még szemezni is lehet vele), hol fúj, hol csepeg rá az eső, hol lefagy a füle széle - számomra ez sokkal többet adott, mintha konditeremben nyomtam volna ki a súlyokat, vagy jobbra-balra lépegettem volna egy aerobik órán... Arról nem beszélve, hogy számomra a futás különleges, meditatív állapotot is jelentett. Ilyenkor gondoltam végig az aznapomat, a másnapomat, volt, hogy a történelem leckét mondtam fel magamban.

Mindennek az vetett véget, hogy felvettek egy budapesti egyetemre, ami miatt a fővárosba költöztem. 18 éves voltam, nem ismertem senkit, rossz környéken laktam, nem mertem elmenni este futni, reggel meg nem ment, valahogy az izmaim annyira merevek voltak, hogy kínszenvedés volt minden méter. Elmaradt hát a futás szinte egyik napról a másikra... Helyette nyomban felkúszott vagy 5 kiló, ami később lassan lement ugyan, de eltűnt az izomzat és ezzel együtt minden (amatőr)sport múlt is belőlem.

Később időről-időre újra nekilendültem a futásnak, leginkább a Fiúk születése után, a régi forma visszanyeréséhez, de ezek nagyjából szalmalángnak is bizonyultak (mi sem bizonyítja ezt jól, mint az, hogy már 8 éve ugyanazt a futócipőt használom, amit még 2008-ban vettem emlékeim szerint az auchanban 10 ezer forintért...).

Az utolsó nekilendülésem kb. két éve volt, annak sajnos egy kezdődő gerincsérv vetett véget, amelyet ugyan időben elkaptunk és tünetmentesre kezeltünk a gyógytornászommal, de mivel időnként a térdeim is fájdogáltak, nem mertem újra belevágni, mondván, nehogy komolyabb bajom legyen. Később egy évig volt kutyánk is, reméltem, hogy vele majd eljárhatok esténként futni, de sajnos nem az a fajta volt, aki a futó gazdáját futva kíséri.

Két hónapja mégis újrakezdtem a futást. Csak most, hogy a fentieket leírtam, eszméltem rá arra, hogy 14 éves koromban pont ugyanaz indított el a futás útján, mint ami most, 38 évesen. Egy orvos. Pontosabban, most nem is egy orvos, hanem mindjárt három. Nőgyógyászati és bőrgyógyászati problémák miatt idén januárban elkezdtem kivizsgáltatni magam. Meglepő módon mindkét nőgyógyász és a bőrgyógyász is egyöntetűen állította, hogy tüneteim hátterében valószínűleg nem annyira szervi, mint inkább pszichés okok állnak, amit egy gyűjtőszóval lehetne összefoglalni: a stressz. És tényleg, én is érzékeltem, hogy a munkahelyemen túl nagy a nyomás rajtam, aminek mindenáron igyekszem is megfelelni, de vajon milyen áron? Az egyik nőgyógyász doki javasolta azt, hogy stressz ellen az egyik legjobb orvosság a mozgás. Ő a futást vagy a jógát ajánlotta. Nos, a jógával kapcsolatban az az érzésem, hogy nem az én sportom (noha soha nem próbáltam, ez inkább valami belső megérzés), ellenben a futás nagyon is!

Így kezdtem el valamikor április második felében a futást sokadjára újra. A Decathlonban beszereztem két szett nyári futónadrágot és futó felsőt, elővettem és leporoltam a 8 éves reebok futócipőmet. Persze ezt futásnak még nem nevezném, inkább valami lassúcsiga-féle kocogásnak. Elfutottam a lakótelepünkön lévő Sparig és vissza. Úgy 1,2 km lehetett, és ezt sem minden nap, hanem talán háromszor egy héten. Bár gyatrán ment, mégis úgy éreztem, feltölt energiával, boldogsághormonnal, egy szóval, jól esett. A gerincemen és a térdeimen semmit sem éreztem, a kocogás nem fájt, nem volt kellemetlen. Május hónap végére sikerült a távot feltornáznom 3 km-re. Időt akkor még nem mértem, de nem is baj, valószínűleg vacak kilométerátlagom lehetett.

Június második felében kezdtem egy kicsit jobban belehúzni. A 3 km-ből egyszer csak 4 km lett. Sikerült a telefonomra egy remek mobilalkalmazást, a Futótársat telepíteni, és miután rájöttem, hogy a wifi-t indulás előtt ki kell kapcsolni, már alkalmazni is. Ekkortól mérek távot és időt, a GPS pedig azt is kirajzolja, hol futottam azokat a bizonyos kilométereket.

Jelenleg ott tartok, hogy a hét hat napján elmegyek este futni. Alkalmanként 4,5 km-t, vagyis 20 év után sikerült újra elérnem a középiskolás kori napi távomat, amire mérhetetlenül büszke vagyok. A cél az 5 km, de mivel az utolsó 300 métert sprintelem a házunkig, egyelőre még nem bírok többet. Körbefutom a lakótelepünk első blokkját, egy hosszabb részen ráadásul a szomszédos erdő mellett futok, jó a levegő, és bár aszfaltosak az utcák, egyelőre nincs számomra ennél ideálisabb futókörnyezet, amely hozzánk is közel lenne. 61,5 kiló vagyok, a mérleg tehát nem mutat kevesebbet, de nem is ez a fő cél, hanem az egészség és a stresszcsökkentés. Jelentem, ez utóbbiban jól haladok: a bőrgyógyászati problémáim 85-90%-os mértékben elmúltak. Remélem, előbb-utóbb a nőgyógyászati problémámra is jó hatással lesz a futás. Továbbra sincs térdfájás és a gerincsérvem sem jött elő (igaz, rendszeresen végzek gerinctornát, talán ez is közrehat benne).

Egy Telekom-alkalmazás, a Futótárs
segít engem esténként